Közművelődés és ideológia – Az 1907-es pécsi szabadtanítási kongresszus tanulságai

A 19-20. század fordulóján a főbb politikai-eszmei irányzatok jelentős részben liberalizmus- és kapitalizmusellenesek voltak, érdeklődésük fókuszában pedig – a nemzeti eszme és az állam-egyház viszony rendezése mellett – a szociális kérdés lehetséges megoldásai álltak. Véleményük szerint a liberális kormányzat nem volt képes megfelelő válaszokat adni a kor kihívásaira, ezért a fennálló gazdasági, társadalmi és politikai rendszer teljes átalakítását tartották szükségesnek. Ebből az alapállásból kritizálták a magyar kultúrpolitika irányait és eredményeit is, és céljuk olykor a teljes kulturális diszkontinuitás megvalósítása volt. (TAKÁTS 2007. 86-87.) E kritikának kifejezetten élesen adtak hangot az 1907. október 2. és 6. között Pécsett megrendezett országos szabadtanítási kongresszus alkalmával. Az eseményt a korabeli sajtó élénk figyelemmel kísérte, és a kortárs tudósító is belátta, hogy „az egész kongresszus legkülönbözőbb elemek találkozásából és küzdelméből állott s hivatalosan eredmény nélkül oszlott el”, mégis „az addigi magyar kultúrpolitikának kemény bírálata volt.” (IMRE 1907. 273.)

A szabadtanítás témakörében rendezett tanácskozás lényegében az iskolán kívüli népművelés lehetséges formáival, módszereivel és tartalmával kívánt foglalkozni. A mindenféle tantervtől független, szabad részvétel elve alapján működő felnőttképzési formák a nyugat-európai előzmények és minták figyelembe vételével a századfordulót követően váltak igazán népszerűvé hazánkban is. (KÁICH 1979.) Míg azonban ezek a nyugati államokban elsősorban közművelődési funkciót kaptak, addig Magyarországon társadalompolitikai célokért működtek, minden népművelési kezdeményezés egyben szociálpolitikai célok eszköze is volt. (KÁICH 1976. 68.)

Magyarországon az 1890-es években alapított Szabad Lyceum és az Erzsébet Népakadémia az aktívabb népművelési egyesületek közé tartoztak, és népkönyvtárak létesítése, tudományos előadóestek és gyakorlati tanfolyamok rendezése, illetve hangversenyek és tanulmányi kirándulások szervezése révén fontos elemei voltak a hazai ismeretterjesztésnek. Ezeknek a szervezeteknek a pécsi kongresszus előkészítésében is aktív, kezdeményező szerepük volt (PAVLOVICS 2007. 48-49.)

A kongresszus célja és jellege

Pécs történetében az 1907-es esztendő az országos rendezvények éve volt. A fél évig tartó Országos Ipari és Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár mellett augusztus 25. és 27. között itt tartották az első vidéki (VII.) országos katolikus nagygyűlést, és ide szervezték a törvényhatósági joggal felruházott városok polgármestereinek soron következő (VIII.) találkozóját is (szeptember 16-17.).

             Hosszas előkészületek után a szabadtanítási kongresszus sokakat megmozgató eseménnyé vált. A résztvevő mintegy 140 szervezet, 584 rendes és 138 rendkívüli tag soraiban találhatunk egyetemi tanárokat, minisztériumok, múzeumok és iskolák képviselőit, politikusokat, szakmai szervezeteket, művészeket, egyházi személyeket, stb. (PAVLOVICS 2007. 46.) A részvételre felhívó „szózat” szövege szerint a tanácskozás célja a következő volt: „Egyesíteni akarjuk a nemzet legjobbjait, leghivatottabbjait abban a munkában, amelynek célja a műveltség egyetemes terjesztése, és ezzel a nemzet nagyobb szellemi egysége és békés együttmunkálkodása.” (NAPLÓ 597.) A felhívók szándéka tehát egy politikamentes szabadtanítási tanácskozás összehívása volt. (Dr. TAR 1968. 90.) Ezt hangsúlyozta megnyitó beszédében Beöthy Zsolt a konferencia elnöke is, mikor a szabad tanítás minden irányzatosság nélküli művelését szorgalmazta. (NAPLÓ 26.)

A felhívásra jelentkezők alapvetően eltérő eszmei alapállása azonban már a szervezéskor magában hordozta a kemény viták lehetőségét, az ellentétes táborok kialakulását. A pécsi katolikus nagygyűlés augusztus 27-i ülésén Görcsöni Dénes beszélt a katolikusok népfelvilágosítási feladatairól, és szorgalmazta a katolikus szabad oktatás megszervezését. E mellett azonban utalt arra is, hogy „októberben egész kongresszus fog tanakodni a szabad tanítás országos szervezéséről, nekünk azonban ott kevés keresni valónk lehet, mert annak a kongresszusnak zömét a szabadkőművesek népfelvilágosító egyesületei alkotják, vezetőségében pedig ott van a katolikus-gyűlölő és hazátlan tudomány minden árnyalatának egy-egy tipikus képviselője.” (ÉVKÖNYV 1907. 413.)

Valóban, a kongresszus végeredményben a szabadtanítás témáinak megvitatásán keresztül világnézetek összeütközésének színterévé vált, két gyökeresen eltérő művelődés-felfogás összecsapása történt meg. A tét a tömegkultúra eszközrendszerének a saját célok érdekében való kontrollálása és modernizálása is volt. (AGÁRDI 2012.) Az ideológiai alapozású viták mellett azonban mindegyik oldalról fontos szakmai érvek is elhangzottak az egyes népművelési területek megújítása, hatékonyabbá tétele érdekében. (MARÓTI 1989. 45-46.)

 Az egyik fontos törésvonal a népművelés felekezeti és nemzeti jellegének fontosságát hangsúlyozók, illetve az azt tagadók között alakult ki. Jól jellemzi ezt az közjáték, amelyről a helyi sajtó is beszámolt: a gróf Apponyi Albert miniszter nevében érkező Szász Károly miniszteri tanácsost megakadályozták abban, hogy a miniszter nevében üdvözölje a kongresszust: „Piklerék (…) kijelentették, hogy az üdvözlés elhangzására ’Le a csuhás Apponyival’ kiáltással fognak felelni. Ezért nem hangzott el ezen üdvözlés.” (Pécsi Közlöny, 1907. október 6. – KÁICH 1976. 69.)

Jászi Oszkár – az események aktív résztvevője – pedig a következőképpen számolt be kongresszusi tapasztalatairól a Huszadik Század hasábjain. „Nem véletlenség, hogy a konzervatív-dogmatikus világnak ellentáborát a kongresszuson a szervezett munkásság és a mi embereink alkották (…) Csak természetes, hogy Pécsett Magyarországnak ez az egyedüli, a jövőbe néző praxisa és elmélete kezet fogott: a letűnő világgal szemben, a múlt erőiből élősködő régi világgal szemben, a produktív jövő gyakorlatát és tudományát hirdetve. A múlt erőiből pedig egyedül a vallás képes még nagyobb tömeghatásokat előidézni; azért a klerikalizmus volt a kongresszuson a modern eszméknek egyedüli komoly és figyelemreméltó ellenfele.”(JÁSZI 1907. 979-980.) A továbbiakban az ehhez a témakörhöz kapcsolódó vitákat veszem szemügyre, elsősorban az iskola-, sajtó-, könyvtár- és múzeum-ügy területére vonatkozóan.

Felekezeti vagy „felekezet-független” népművelés néhány vitatott területe

A kongresszus több szakosztályában, de elsősorban a tudományos és ismeretterjesztő előadásokat és tanfolyamokat megvitató szekció négy csoportjában hangzott el a fennálló iskolarendszer és iskolapolitika bírálata. Többen úgy vélték, hogy a szabad tanítás fontos feladata az iskolákban nem megszerezhető műveltség pótlása, kiegészítése. (FELKAI 1968. 100-101., 104.) Ezzel kapcsolatban a legfőbb kérdés az volt, ami az egész kongresszus tétjét is jelentette: kik?, mit? és hogyan tanítsanak? – illetve ezt milyen célok érdekében tegyék? (NOVÁK 1968. 108.)

            A „ki szervezzen” kérdésre válaszként Dr. Hegedűs István, budapesti egyetemi tanár a szabad tanítás jelentőségéről szóló, a megnyitó ülésen tartott előadásában kifejezetten azt hangsúlyozta, hogy „nem lehet mindent az államra hárítani, sőt a szabad tanítás szervezete megkívánja, hogy a társadalom a maga erejéből hozza létre mindazt az intézményt, melyre szüksége van.” (NAPLÓ 46.) Ezen megállapítása nem talált különösebb ellenzésre, mindössze egy rövid megjegyzés hangzott el, miszerint „ki kell venni az iskolákat a mostani kezekből, mert amit ott tanítanak, hasznavehetetlen.” (NAPLÓ 50.)

            Sokkal nagyobb visszhangot keltett Pikler Gyula „A szabad tanítás tárgyai és módjai” című előadása. Pikler a szabad tanítás célját abban jelölte meg, hogy az a tanítványok boldogságát előmozdítsa, ne pedig a lenyűgözésükre törekedjen: „Nem szabad tehát azt tanítanunk, hogy kötelességük egy boldogságtól független cél szolgálatába állni. Az ilyen tanításnak legszembeszökőbb példája az, amely szerint az ember rendeltetése az lenne, hogy egy természetfölötti lénynek szolgáljon, annak gazdagítása végett magától javakat megvonjon és annak dicsőségére éljen; (…) Az emberiség rettentő gyermekkorából származó e fölfogással különben tovább nem kívánok foglalkozni, áttérek a modernebb fölfogásra. (…) Semmiképp se várjuk a társadalmi rendnek, az igazságosságnak eljövetelét a felebaráti szeretettől. Ne tanítsuk azt, hogy az ember úgy szeretheti felebarátját, mint önmagát; az lehetetlen. (…) Az összes eddigi társadalmi rendeket (…) mindig a küzdelem hozta létre és nem a felebaráti szeretet” (NAPLÓ 54-55.) Válaszában Giesswein Sándor a kihívó fél logikájának felhasználásával, és Comte-ra hivatkozva válaszolt: „Mert épp a vallásnak, mint szociológikus tüneménynek az általánossága mutatja azt, hogy a legfelsőbb lénynek való hódolat az emberi természetnek nemcsak megfelelő, hanem úgyszolván posztulátuma, kiegészítő része. (…) Így tehát nem a vallás az, ami az embert boldogtalanná teszi, hanem inkább a vallás hiánya, amely űrt hagyván az ember lelkében, legalább is valami pótlást kíván. (…) S ha valaki a felebaráti szeretet ez alapelvét mint lehetetlen abszurdumot állítja  oda, az abszurdumnak mondja az egyenlőség és testvériség ideáljait, mert ez a két szó tulajdonképpen ugyanazt mondja, mint a kereszténység második főparancsa.” (NAPLÓ 82-83.) Hasonló álláspontjának adott hangot Ember Károly és Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök is. Pikler és Ember véleménye a szabadtanítás aktorainak, a tanítóknak a képzésével kapcsolatban is eltérő volt, utóbbi a tanítóképzők államosítását elképzelhetetlennek tartotta.

            Az első szakosztály harmadik csoportjában Dr. Waldapfel János mintagimnáziumi tanár a „Falusi Közművelődési Egyesületek” szervezéséről beszélt. A nagy, felülről szervezett egyesületek működését hatástalannak tartotta, ugyanis azok a fiókszervezeteiket nem tudják eléggé életképessé tenni. Véleménye szerint a szervezést fordított irányból kell kezdeni. Kisebb, helyi közművelődési egyesületek minél nagyobb számú alapítása a cél, melyek ezt követően, megerősödve csatlakozhatnának regionális és országos szervezetekhez (folyamatos integráció). A helyi szervezetek esetében az elnöki feladatok ellátására a legalkalmasabb személynek a plébánost, körjegyzőt, illetve a tanítót jelölte meg. Hivatkozott a trencsénmegyei Peredméren jól bevált „modellre”, ahol a plébános elnökként, a körjegyző titkárként, a tanító pedig pénztárosként vett részt a munkában. Ezzel a megállapításával vonta magára a kritikák többségét. Az egyik felszólaló szerit (Farkas István) a faluban éppen ezek a személyek a haladás ellenségei, és így a velük számolni annyi volna „mint farkasra bízni a bárányokat”. (NAPLÓ 300.) Ugyanezen az állásponton volt Nyisztor György is, mikor kijelentette, hogy „nem vagyunk hívei annak, hogy a papok kezébe tegyük le a nép oktatását, mert azok az élet megvetését tanítják, sem a szolgabíróra, mert az üldözi a munkásokat, csendőrökkel vereti szét az egyletben összegyűlt, tanulni vágyó munkásokat.” (NAPLÓ 301.) Az előadó a vádakat elhárította, és jelezte, hogy az egyletek a vezetőkre is lehetnek nevelő hatással.

            A szabadtanítás személyzetével foglalkoztak a szakosztály negyedik csoportjában is, ahol  a témáról Dr. Wildner Ödön író, székesfővárosi tanácsjegyző beszélt.      A lehetőségek felvázolása mellett hangsúlyozta, hogy elsőszámú feltétel, hogy a tanító „ne akarjon térítgetni! (…) semmiféle párt- vagy felekezeti tekintetben.” Erre reagálva több fölszólaló az iskolákból a vallásoktatás eltörlését sürgette (Pelczéder Ágoston), illetve a papok „beengedését” attól tette függővé, hogy „ne akarjon a szabad iskolában misszionárius lenni.” (Dr. Gergely György) (NAPLÓ 329., 337.)

A népkönyvtárak helyzetével, illetve a könyvtárügy országos megszervezésével kapcsolatban Dr. Ferenczi Zoltán a budapesti egyetem könyvtárigazgatója tartott alapos, szakmai szempontokon nyugvó előadást. Koncepciójának alapelvei sokban hasonlítottak a néhány hónappal korábbi katolikus nagygyűlés szónokának, Wollmuth Ernőnek a nézeteire (központosítás, vándorkönyvtárak, könyvjegyzékek). (ÉVKÖNYV 242-246.) Ha a szakmai elvekben nem is, de az ideológiai háttér megrajzolásában érdekesebb számunkra Szabó Ervinnek ugyanezen szekcióban elmondott előadása a népkönyvtárak állományának összeállítási elveiről. A műveltségi különbségek áthidalásának bevallott feladata mellett sejteni vélt egy ki nem mondott szándékot is a népkönyvtárak összeállításánál: „hogy az ú. n. hazafias, erkölcsös, vallásos irodalommal nem tudásukat, hanem erkölcsüket hozzák közelebb a vagyonos osztályokéhoz, vagyis a ’lázadás’ szellemét öljék ki.” (NAPLÓ 384.) Ebből a szempontból fontos, hogy ki és miből állítja össze a népkönyvtárak állományát, ugyanis a könyvtár is „fegyver” a célok megvalósítására. A megoldás Szabó szerint csakis a kollektívmunka lehet.(NAPLÓ 391.)

A hozzászólások sorában Jócsák Kálmán molnár, földműves-szövetségi titkár kijelentette, hogy a „a klerikálisok (…) törekvése arra irányul, hogy az embereket igénytelenségben tartsák, az emberek türelmesek, önmegtagadók legyenek. És e törekvés nagyobb pusztulást idézett elő, mint a tatárjárás. Ki kell tehát küszöbölni a népkönyvtárakból minden klerikális irányzatú könyvet.” (NAPLÓ 409.) A véleménnyel ismét Prohászka szállt szembe, hangsúlyozva, hogy a vallásos-erkölcsös élet, a nemzeti szellem elsőrendű szükséglet, melyeket a népkönyvtárakban is ki kell elégíteni. Dr. Szilvek Lajos pécsegyházmegyei tanfelügyelő, tanár és volt könyvtáros viszont kijelentette, hogy „a magyar társadalom érdeke, hogy a Krisztusatgadó, atheista irodalom ne terelhesse a tömegeket az amoralizmus karjaiba. (…) a népkönyvtárak egyik céljának tekinti a hazafias és vallásos érzület kímélését, sőt ápolását.” (NAPLÓ 418-419.) A kiegyenlítő álláspontnak is volt támogatója (Dr. Gergely György), aki azt hangsúlyozta, hogy mivel az egyes irányzatok úgysem tudják meggyőzni egymást, így a legcélszerűbb, ha mindegyik létrehozza a saját célközönségének szóló, saját elvei szerint kialakított népkönyvtárat. Mindössze arra figyelmeztetett, hogy e közben a szélsőséges irányzatok elkerülésére kell törekedni, melyre a legalkalmasabb eszköz a tanácskozások, ankétok tartása. (NAPLÓ 423.)

Végül a sajtó kérdéséről röviden. A kérdésnek külön szakosztályt szeneltek, de mindössze egy előadás és a hozzászólások hangzottak el. Dr. Kenedi Géza budapesti ügyvéd a folyamatos sajtójelenlét megvalósítása érdekében javasolta egy pártállástól független, központi (budapesti), állandó sajtóiroda felállítását, mely a friss információkat közlésre készen szállítja a legkülönfélébb sajtóorgánumoknak. E mellett szükségesnek látta egy népies lap- és könyvkiadó vállalat alapítását is. (NAPLÓ 448.) Az ötletet a hozzászólók nagy része utópisztikus, lehetetlen elképzelésnek tartotta. Jászi Oszkár, Kunfi Zsigmond, Schwimmer Rózsa egyaránt a pártsemleges sajtó lehetetlenségét hangsúlyozták. A másik oldalon a sajtószabadság teljes garantálásában látták a megoldást, és az államtól követelték ennek megvalósítását (Cziklay Lajos, Lerner Dezső). (NAPLÓ 449-453.) A messzire kanyarodó vita lezárásaként az előadó szólalt fel: „… iparkodjék egymással a két irány (a vallásos és a szociális) megegyezni a nép objektív oktatásának lehetővé tételében, mert ez mindenkinek érdeke és föltétlenül közös feladat. Ha ez nem sikerül, a népet szétbontó erők végzetes küzdelme következik, s úgy lehet, hogy népkultúra helyett a vérontás kultuszára ébredünk.” (NAPLÓ 454.)

Konklúzió

A röviden bemutatott főbb érvek és ellenérvek, a megszólalások hangneme és eltérő fogalomrendszere is mutatja, hogy két olyan fél vitájáról volt szó a szabad tanítás pécsi kongresszusán, melyek megegyezésére kevés esély mutatkozott. Sőt, a kongresszus alkalmával vált még inkább nyilvánvalóvá, hogy a népművelés, illetve tágabban a társadalom átfogó megszervezése terén eltérő utakon járnak a résztvevők. Akkor is, ha az eszközök sok esetben hasonlóak voltak. A saját tábor megszervezése – és ennek érdekében a közművelődés intézményrendszerének felhasználása – mindkét oldalon alapvető feladatnak mutatkozott.

Hivatkozott irodalom

AGÁRDI Péter: Kultúravesztés vagy kultúraváltás? Műveltségi modellek és kultúrafelfogások az előző és a mostani századelőn. In: Agárdi Péter: Kultúravesztés vagy kultúraváltás? (Nemzeti értékek - kultúraközvetítés - művelődéspolitikák) PTE FEEK, Pécs, 2012. (http://mek.oszk.hu/10900/10981/html/index.html, Letöltés ideje: 2014.03.19.)

Az 1907. évi Szabadtanítási Kongresszus naplója. (Reprint) Dialóg Campus, Budapest–Pécs 1997. (Továbbiakban: NAPLÓ)

DR. TAR Károly: Az 1907-es pécsi Szabadtanítási Kongresszus előzménye, megtartásának okai, eredménye és visszhangja. Baranyai Művelődés, 1968. május 86-97.

FELKAI László: A pécsi kongresszus haladó gondolatainak útja 1867-1919-ig. Baranyai Művelődés, 1968. május 100-105.

Hetedik katolikus nagygyűlés évkönyve. Kiadja az Országos Katholikus Szövetség. Stephaneum, Budapest 1907. (Továbbiakban: ÉVKÖNYV)

IMRE Sándor: A Szabad Tanítás Magyar Országos Kongresszusa. Erdélyi Múzeum, 1907. 2. (24.). évf. 5. 273-285.

JÁSZI Oszkár: A pécsi kongresszus. Huszadik Század, 1907. július-december 979-980.

KÁICH Katalin: A magyarországi szabadtanítás 1907-i pécsi kongresszusa. Hungarológiai Közlemények, 1976/26-27. 65-74.

KÁICH Katalin: University Extension – Szabad Líceumok. Hungarológiai Közlemények, 1979/41. 5-105.

MARÓTI Andor: Az 1907-es pécsi szabadoktatási tanácskozás tanulságai. Baranyai Művelődés, 1989/1-2. 45-53.

NOVÁK József: A pécsi kongresszus néhány tanulsága. Baranyai Művelődés, 1968. május 106-114.

PAVLOVICS Attila: Országos szabad tanítási kongresszus Pécsett. Pécsi Szemle, 2007. nyár 46-55.

TAKÁTS József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest 2007.